A kétórás modellkarrier

Ha az Abercrombie & Fitch modellje vagy, nem csak egyszerűen reklámozod az elit ruhaboltot: Abercrombie & Fitchként szólalsz meg, mosolyogsz, pózolsz.

Te magad vagy Abercrombie & Fitch. Ezt várja dolgozóitól a közép- és felsőkategóriás New York-i ruhabolt. Tegyük gyorsan hozzá: modell alatt nem a kifutók sztárjait, vagy a katalógusok blue steel-tekintetű próbababáit kell érteni, hanem az egyszerű áruházi eladókat és „polcozókat”. Ezzel a kitüntetett titulussal tiszteli meg ugyanis a vállalat az egyszerű munkásembert is. Modell. Cserébe ennyivel is többet vár tőle.


Az A&F-be a jelek szerint nem lehet csak úgy jelentkezni: ők maguk keresik meg a modelleket, mint az ügynökségek. Így történhetett, hogy homokszem került a gépezetbe: Terry McCoy valószínűleg túl sármos és divatbemutató-kompatibilis volt, ahogy az utcán próbált tudomást sem venni az esőről és a tömegről, nem csoda, hogy kiválasztották. „Hé! Hé. Imádjuk a stílusod!” Terry nem értette, mit akar ezzel a göndör hajú, fiatal lány, azt meg pláne, hogy ki az a „mi”. „Mit csinálsz később? Megadod a számod?” Mielőtt komolyra fordult volna az ügy, kiderült: csoportos modellfelvételt tartanak, amelyre szeretettel várják a fiút, akinek máris imádják a stílusát – erősítette meg a lány az előbbieket, majd elviharzott. Terrynek egyébként semmi köze nem volt addig a divathoz, hipermarketekből öltözködött és mellesleg újságíró volt: naná, hogy belement, amikor felhívták.

A szakmai elhivatottságon kívül persze az is átfutott az agyán, hogy a divatszakma egy egészen kicsivel több pénzzel és szexszel kecsegtette, mint az újságírás. Az sem tántorította el, hogy életében még egyszer sem volt egy boltjukban sem, sőt el sem tudta képzelni, mi folyik az elegáns kirakatok túloldalán. Amikor belépett a birodalomba, rögtön kiderült: teljesen mindegy, mit gondol, a racionális ok-okozati viszonyok megszűnnek működni a boltban. Az A&F a jelek szerint ugyanolyan elánnal próbálja ápolni másfél évszázados történelmét, mint ahogy fiatalos, trendi szeretne lenni. „Sötét volt, hangos, zavaros. Mintha félig lézertageznél, félig pedig belecsöppentél volna a Tágra zárt szemek újraforgatásába” – írta később a Salon magazinban megjelent cikkében. Itt valószínűleg soha senki nem beszélgetett senkivel filozófiáról, vagy Irán atomprogramjának veszélyeiről. Szexi, bombasztikus és nagyon amerikai. Szóval a fehéreknek való.

Ez utóbbi alapállásból egyébként már volt baja a cégnek: 2003-ban sorra panaszolták be a hatóságoknak az ott dolgozó ázsiaiak, latinók és latinák, akik hiába pályáztak modellként, valahogy mindig a raktárakban, irodákban kötöttek ki. Az A&F erre azzal védekezett, hogy ők egyszerűen csak saját márkájukat védi k – amely márka ezek szerint fehér, bár ezt nem tették hozzá. Végül peren kívül megegyeztek a panaszosokkal 40 millió dollár kártérítésben, szóval mégsem voltak annyira légből kapottak a vádak.

A csoportos interjún elmagyarázták a szerencsés jelölteknek a feladatokat: a vásárlók terelgetése, polcozás, ruharendezés, a köztes időben pedig a cég ruháiban állva, átható tekintettel kell közvetíteniük a márka üzenetét. Ehhez természetesen ijesztően szűk farmer és egy pár enyhén túlárazott tornacipő szükségeltetik, a testtartás legyen laza, de azért fegyelmezett, hüvelykujjak a zsebben – más mondjuk nagyon nem is férne bele. Emellett meg kellett tanulniuk lazán odavetni a vásárlóknak a cég által megálmodott tízféle üdvözlő szöveget: „Hé, mizu?”, „Kösz, srácok, később találkozunk”, „Hé, mi a helyzet?” (de semmiképpen sem „Hé srácok, mi a helyzet?”) és így tovább.

Terry kezdte úgy érezni, átver mindenkit. A többiek mosolyogtak, pózoltak, ő pedig kibic volt, aki talán olyasvalakitől veszi el a munkát, aki tényleg élvezné és szüksége lenne rá. A boltvezető elmondta, hogy nyitott, pozitív, energikus arcokat keresnek, a többiek pedig, amikor a bemutatkozásra került a sor, kötelességtudóan nyitott, pozitív és energikus személyiségként jellemezték magukat. Hősünk úgy érezte, színt kell vallania: kitartó, makacs és kíváncsi, mondta magáról. Azonnal felvették és behívták vasárnap kilenc órára.


Terrynek, tisztességes újságíróként kétféleképpen nézett ki addig a vasárnap délelőttje: vagy nagyon másnapos volt, vagy még részeg. Ezúttal szerencsére az utóbbiról volt szó: fél óra késéssel, brutális fejfájással, egy óra alvás után, éppen hogy átöltözve érkezett, felkészülve arra, hogy karrierje a divatszakmában ezzel véget is ért. Senkit sem érdekelt. Amikor rá került a sor, végigmérték, majd adtak neki egy két számmal kisebb farmert – ez volt az egyetlen kifogás. Még beszélgetni is próbált: pár modelltől megkérdezte, tudta-e, hogy Abercrombie adta el Hemingwaynek azt a puskát, amivel végül megölte magát, másoknak pedig elmondta, kedvenc filmje és fő ihletforrása a Zoolander. Életre szóló barátságok ugyan nem köttettek, de Terry elkezdhette első munkanapját.

Két óráig tartott. Nem mintha bármi baj lett volna – leszámítva egy koreai családot, amely ijedten odébbállt, amikor Terry megvillantotta a tipikus amerikai jópofizást: „hé, srácok, mi a helyzet?”. Kiderült, ez mindennapos jelenség, azt viszont senki nem tudta megmondani, mi értelme az üdvözlő szövegeknek. Ezután visszaadta munkaruháját, elköszönt a főnökeitől és kisétált. Nem csináltak belőle ügyet. „Kösz, haver, később találkozunk!” – kiáltotta utána az egyikük.

Címkék:
Kapcsolódó cikkek:
HIRDETÉS
Vitrinblog
Vitrin Blog | ...Divat, Stílus & Szépségápolás Kicsiny Kirakata...
hirdetés